A légből kapott, váratlan ötletek mindig izgalmasak és ettől jók. Így jutottam el Dublinba is Anettal, egyszercsak ott lettünk, mindketten.  Persze összekötve hasznos teendőkkel, mint bankszámlanyitás bankról bankra járva, végül Anett vissza a reptérre, számla kész, vissza a belvárosba. De addig én a nélkülözhetetlen térképemmel elindultam.

Hogy Dublin unalmas? Unalmas embereknek biztos. Mi két nap alatta kihoztunk belőle mindent, amit csak tudtunk.  Így míg Anett a bankszámlanyitás kálváriáját járta, kinéztem a térképen Jameson szeszfőzdéjét és felbátorodva elindultam, hogy utána járjak, hol készül a híres neves Jameson Irish Whisky. A kapunál sikerült belebotlanom egy magyar nyugger turistacsoportba, gyorsan meg is kértem az egyik papát, készítsen már rólam egy fotót a kapualjban, olyan is lett… Közben őket hívta a vezér, irány a kóstolás túra – ha idősebbnek néznék ki, talán még be is lógtam volna. De így csak az előteret csodáltam meg, no meg a kisboltot, ahol polcokon sorakoztak a drágábbnál drágább érlelések. A Liffey partján visszasétáltam a központba és egy két kanyar után megtaláltam a sétáló (aka bevásárló) utcát, majd megvártam Anettet, hogy együtt menjünk a Temple Bar negyedbe. 

Ebben a városrészben egymás után sorakoznak a hangulatosabbnál hangulatosabb ír kocsmák, ír zenés estéket ajánlva, néhol ír tánccal egybe kötve. Anettal egymásra néztünk, megvan az esti program, de most irány a Guinness sörfőzde, ami egy jó 20 perces gyalogtúrát vett igénybe. De ki gondolná, hogy az íreknél 5 órakor minden bezár, köztük Dublin legnagyobb látványossága is… Sebaj, akkor majd holnap – mondtuk, és elindultunk, hogy igyunk egy Guinnesst Írország legrégebbi kocsmájában, amit tök véletlenül találtam meg a Jamesonhoz vezető utamon.      

Na de jó vándorok lévén útba ejtettük James Joyce házát a folyóparton, igaz egy könyvet sem olvastunk tőle, de majd most közelebbről is megismerjük. A házban egy nagyon kedves, lelkes csaj fogadott minket és a fülünkre nyomta Joyce egyik novelláját hangos könyvben, hogy e szerint járjuk be a házat. Nem estünk hanyatt sem a novellától, sem a háztól, mivel ráfér a helyre egy rendes renoválás, na meg némi Joyce-hoz kötődő holmi. De mint megtudtuk, az írek nem komálják JJ-t, így nem kapnak semmi állami támogatást, hogy helyrehozzák a helyet. Miután teljesen átfagytunk a fűtetlen házban, kerülő nélkül vettünk gyors lépteket a kocsma felé, ahol a pultnál ledöntöttük az első, de nem utolsó pint „black stuff”-ot.

Miután átmelegedtünk kicsit, átmentünk egy ír táncos-zenés helyre, ahol egy újabb pint mellett megnéztük az esti showműsort. Mi másra ropták a táncot, mint a Lord of the Dance slágerekre, de utána az előzene már nem volt ennyire populáris, így érdekesebbnek is hatott.

Másnap az előző napi tervekhez híven a Guinness sörfőzde volt soron, az egyórásra tervezett látogatás bő kétórásra sikeredett, megfejelve egy korsó fekete anyaggal a főzde tetején, ahol 360 fokos panorámában feküdt talpaink előtt Dublin. Slancha! koccintottunk Anettel, ahogy az íreknél szokás és megegyeztünk, ilyen jó kis kétnapos kirándulásokat a jövőben is teszünk. Mivel a gépeink este mentek vissza bázisainkra, így nem sok időnk maradt, mielőtt a reptér felé vettük az irányt. Útba ejtettük még a St. Patrick székesegyházat, hiszen mégiscsak Írországban vagyunk, beszereztünk egy-két szuvenírt és megebédeltünk egy jó meleg helyen – Dublin sem a napsütésről és a perzselő 30 (nyáron még 20 sem) fokról híres. Majd felszálltunk a reptéri buszra és egy órás zötykölődés után megérkeztünk második otthonunkra, a reptérre, ahol búcsút intettünk egymásnak és Dublinnak.